Egy idegen világban...
Zekayen, Umbra – 5275 umbra 26. éjszaka
Darholin-erdejében az egész nap szakadatlanul zuhogó eső, már fél órája elállt. A frissen ázott saras talaj esős illata terjeng a fák között. A levelekről lassan alácsorgó vízcseppek alig halható nesze tölti be a csendet. Az éj rég leszállt, sötétbe borítva, a napfényt amúgy is alig látott, erdőt. Néhol sikeresen jut el a hold fénye a fák sűrű lombjain keresztül, enyhe fényt hozva a mindent elnyelő sötétségben. Aki ide, ismeretlenül bemerészkedik, nem sok jóra számíthat, bizonyára örökre áldozatává válik. A fák között elsuhanó kísérteties szél süvítését, csak a furcsa éjszakai lények, vadászó morajlásai törik meg.
Kicsit mélyebben, valahol az erdő északi részén, a szokásos félelmet keltő csend helyett, most furcsa ritmikus zaj terjeng. Egy különös csuklyás alak siet a hangok irányába, cikázva, zihálva kerülgetve az útjába kerülő erdei akadályokat. Gesztenyebarna köpenye, csak úgy lebeg a szélben. Arca nem igazán kivehető, de a hegyes füleit, és a faragott mintás botját nézve, valami elf varázslóra utalhatnak. Láthatóan ideges...
... Franc egye meg! Nekem megint kíváncsiskodni kellett, és az a zöld dzsuva is pont akkor ólálkodik arra... Mindegy! A lényeg, hogy megúsztam és már oda tartok. Végre megcsináljuk!... Végre eljön a mi időnk!... Újra úrrá lehet a káosz Zekayenbe...
Ügyetlen trappolása igencsak megzavarja az ott élők megszokott rendjét. Ezzel mit sem törődve rohan az erdőn keresztül, míg nem fáklyák felvillanó fényei törik meg a sötétséget. Közelebb érve már jól kivehető, hogy négy, gesztenyebarna színű talárba öltözött, csuklyás szerzet áll kört, egy a földbe vérrel rajzolt felismerhetetlen jel körül. Az érkező pontosan illik a társasághoz, és hát gyorsan el is foglalja a neki fenntartott helyét, nagyjából szimmetrikusan a kör körül. Siettében majdnem sikerül belelépni a mágikus szimbólumba, de az utolsó pillanatban, sikerül visszarántania a lábát. Ijedten felsóhajt, körbenéz, és megtörli a homlokát.
... Fuhh nem látták... Szerencsére... Még csak az hiányzott volna hogy belerondítsak, ...
De amit nem lát, hogy köpenyéről egy zöld savszerű paca a jelre csöppen, majd a vér magába szívja egy pillanat alatt, mintha mise történt volna. Miután sikerült neki is végre elhelyezkednie, ő is belekezd a rituáléba, és mind az öten egyszerre, a fáklyát két kezükben a markolatnál fogva ütemszerűen oda-vissza lengető mozgássokkal, egyszer a magasba emelve majd a testük elé helyezve halkan suttogó, majd erősödő hanggal mormolnak valamiféle ősi nyelvet. - hammatuma kholo... hmmm... mata khala... brakara fobolo... hmmm… KAZAMATA GULO... Mondogatták szüntelen... Míg nem, egyszer csak...
A földbe vésett jel vörös és kékes árnyalatokban izzik fel. A lángok vad táncot járva kelnek életre, a kántálás pedig halkulni kezd. Egy pillanat alatt — a természet törvényeit meghazudtolva — a lángok megdermednek. Nem mozdulnak többé. A jelkép közepén, fél méterrel a lángok felett, egy apró fekete pont jelenik meg. Pillanatok alatt növekedni kezd, majd egy hatalmas portálszerű lyukká tágul. A túloldalról hátborzongató morajlások hallatszanak, és a semmiből mintha valaki előlépni készülne...
De ebben a pillanatban...
A megdermedt lángok kékes-vörös színét, neon-zöld foltok lepik el, és szépen lassan felemésztik teljesen mint valami fertőzés, a tűz füstje mérgező gázzá alakul át. Mindenhonnan szikrák törnek elő, a varázslók szemében egyszerre ül meg a félelem és ijedség, de mire bármit is reagálhatnának, rohamszerű köhögésbe és fulladozásba kezdenek, az egész képződményt beszippantja magába a fekete portál, és még abban a pillanatban robbanásszerűen vissza is löki a tér minden irányában. A robbanás hatására a fekete lyuk semmisé válik, és az ott lévők mindegyike a földre zuhan és szörnyet hal...
...Az éjben felkiáltó sikítást hirtelen mély csend váltja fel, mindenhol vér borítja be a helyszínt, a környező fákról lassan folyik le az idézők vére, a testek darabjai szanaszét hevernek a földön, és hatalmas csend vonul végig az erdőn, a közelben tanyázó Darhollin-erdő lényei mind vérbe fagyva állnak a számukra érthetetlen jelenség előtt…
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Föld, Japán – 2056. március 13., reggel 6:12
Kobayasi Sora
A lakás még félhomályban úszik, csak a város távoli neonfényei rajzolnak halvány csíkokat a falra. Kobayasi Sora a konyhapultnak dőlve kortyolja a reggeli teáját, miközben a holo-kijelző lassan végigpörgeti a napi teendőit. Sora halkan sóhajt, majd elmosolyodik.
...Hm… ma is lesz dolgom bőven. Reggel el kell vinnem azt a csomagot a szomszéd néninek… megígértem neki, hogy segítek, mert a lépcső még mindig nehezen megy neki. Aztán ott van a műhelyben az a srác, aki tegnap beejtette a drónját a folyóba… szegény majdnem sírt. Jó lenne még ma megjavítani neki. És… ja, igen. A húgom üzent, hogy este menjek át, mert megint összeveszett apával. Hát… az se lesz egyszerű.
A holo-kijelző pittyen egyet. – Üzenete érkezett, Tanaka úr " – mondja egy kellemes női hang a készülékből.
– Lejátszás – jön a határozott parancs Kobayasi szájából.
– Bíííp! – szólalt meg a készülék.
– Sora-kun, ha ma ráérsz, megnéznéd a bolt mögötti generátort? Megint leállt, és nem tudom kinyitni a raktár ajtaját.
– Bíííp! – zárult le az üzenet.
Sora elneveti magát. – Persze, Tanaka-san… mikor nem áll le az a generátor. –
Leteszi a bögrét, felkapja a kabátját, és kilép az ajtón. A folyosón már várja valaki: a szomszéd kisfiú, Ren, kezében egy törött robotjátékkal.
– Sora bá’, megint nem mozog a karja… – mondja bátortalanul.
Sora leguggol elé, és mosolyogva megpaskolja a fiú vállát.
– Hozd csak ide. Nézzük… hm, ez csak egy laza csatlakozó. Semmi komoly. – mondja megnyugtatóan.
– Meg tudod csinálni? – kérdezi reménykedve Ren.
– Már kész is. – mondja, és egy gyors mozdulattal visszapattintja a helyére az alkatrészt.
– Köszönöm! Te vagy a legjobb! – Ren szeme felcsillan.
– Ugyan már. Ha tudok segíteni, segítek. Ez így természetes. – Sora csak legyint és elindul kifelé az ház bejárati ajtaján. Ahogy kilép az utcára, a reggeli szél végigsimítja az arcát. A város már ébredezik, drónok zúgnak a magasban, a járdákon holografikus reklámok villannak fel. Sora pedig elindul a napi teendői felé, nem sejtve, hogy néhány óra múlva az élete örökre megváltozik.
London, 2056. március 13., este 20:12 – Southwark külváros
Adrian Clarke
A esti köd vastagon ül a házak között, mintha a város maga is próbálná elrejteni a hibáit. Adrian Clarke a fürdőszoba tükrében áll, mélyen a saját szemébe néz, majd elkezdni elemezni az arcát, láthatóan nem elégedett a látvánnyal. Különböző grimaszokat vág mint aki szórakoztatni kívánja magát, egy erőltetett mosoly, egy kis fogcsikorgatás, a szemöldökeit az égnek emeli, majd a száját csókra tartja, és közeledni kezd a tükörben található másod magához. Még mielőtt rácuppanna az üvegre, hirtelen mint aki épp észhez tér és ráébred ez nem is önmaga, összerázza a fejét és egy szigorúan komoly kifejezés ül ki az arcára. Leköpi a tükröt és otthagyja, had folyjon lefele a nyál, mint ami az életét jelképezi, ami szép lassan elveszik a süllyesztőbe. Láthatóan nem sieti el a további készülődést, a kabátját készül felvenni mikor, az otthoni kijelzőn egy bejövő hívás érkezik. Egy mosolygós srác vigyorog rá a kijelzőn és várja a hívás fogadását. Blake az a haverja.
– Szia Blake, mond gyorsan mert sietek! – és az alig egy perce csiga lassúsággal öltöző Adrian, most hihetetlen sebességre kapcsol, ezzel is nyomatékosítva hogy mennyire nem ér rá most dumcsizni.
– Adrian, ma is be tudnál ugrani helyettem az éjszakai műszakba? Köszi! Ne mondd el a főnöknek, hogy én lennék az ügyeletes? Te úgyis ráérsz, nem? - mondja hadarva, meg se várva a kérdéseire a választ, ezzel kizárva a választás lehetőségét.
– Hát persze Blake, neked bármikor, de most mennem kell – mondja kissé unott hangon, de beleegyezően és kilép a hívásból.
... mért kell nekem mindenre igent mondani - szidja le magát, miközben zárja be a lakása ajtaját már kívülről.
Ahogy kilép a házból, a hideg levegő azonnal végigmászik az egész testén, összerándul, majd megindul. A munkába felé vezető úton már várják őt. Három rosszképű alak. Mindegyiken egyforma bőrkabát van, az arcuk tele mindenféle piercinggel. A fülükbe, orrukba, de az egyiküknek még a bal arca is át van lyukasztva, és egy lánc lóg ki belőle ami a fülcimpáján végződik, elég bizarr a látvány. A helyi „kemény fiúk”, ha úgy tetszik.
– Na mi van, Clarke? – szól az egyik, és vállon löki.
– Hallottuk, hogy valaki beköpött minket. – Folytatja a másik.
Adrian gyomra összerándul.
– Én… én nem… – kezdi, de a hangja elhal.
– Valaki látott kijönni tegnap a zsaruktól, biztos eljárt a szád! Tudod, ki mondta? ...hogy te voltál ott? ...A kis Ethan. – mondta kicsit se barátságos hangon az egyik rossz arcú.
Ethan a szomszéd fia. Lehet már vagy 16 éves. Akivel nem voltak különösen se rosszban se jóban. Vélhetően csak félt ezért árulta el őt, De most csak arra tudott gondolni hogyan szabadulhatna meg tőlük. Miközben ezen agyalt. A srácok közelebb lépnek, és eléggé fenyegetően vonják őt kérdőre.
– Szóval? ...Te voltál?
Adrian torka kiszárad. A félelem lassan átveszi az irányítást. A gondolatai cikáznak.
...Nem mondhatom el az igazat, mert akkor végem, és hát akár milyen szánalmas is most az életem, azért, csak van még remény, szóval meg kell ezt úsznom bármi áron. Amúgy se akarok még meghalni...
A szája magától mozdul.
– Nem én voltam. – suttogja. ...Ethan hazudott. – folytatta kicsit erősebb hangon. ...Ő akarta rám kenni. Tegnap bent voltam dolgozni, kérdezzétek csak meg Blake-t ő igazolja majd. - védekezett. Félig igazat mondva, hiszen tegnap is bent volt Blake helyett, csak épp lelépett hamarabb, tudva hogy főnöke évente egyszer ha jár arra, ellenőrizni őket.
A három srác összenéz. Az egyikük telefonálni kezd, és kb. fél perc alatt le is rakja. Ránéz Adrianra, majd így szól, mintha éreztetni szeretné, hogy ezt most megúsztad, de más látja kárát.
– Akkor Ethant kapjuk el.
Adrian nem szól, nem mer, és nem tud. Csak nézi, ahogy elmennek. Ahogy a lábuk dobogása eltűnik a ködben. Ahogy a gyomra összerándul a bűntudattól.
Aztán halkan, alig hallhatóan suttogja: „Bárcsak… bárcsak egyszer.. végre… soha többé ne kellene hazudnom.” Majd a levegő megfagy körülötte. Valami megmozdul a világ peremén. Valami, ami figyel. Valami, ami talán meghallhatta őt. Adrian Clarke élete abban a pillanatban elkezd széthasadni.
Budapest, 2056. március 13., reggel 05:32 – Kőbánya
Márton Kovács - Marty
A hajnali hideg még csípős, amikor Márton Kovács kilép a panelházból. A szájában ott lóg a szokásos reggeli cigi, amit fél kézzel gyújt meg, miközben a másikban egy hatalmas szerszámos táskát cipel. A láng felvillan, a füst lassan száll fel a szürke ég felé.
– Na, Marty… indul a nap. – morogja magának, és elindul a buszmegálló felé.
A járda mellett egy idős bácsi próbálja feltolni a bevásárlókocsiját a járdaszegélyre, de nem megy neki. Márton odalép, egy kézzel megemeli a kocsit, mintha semmi súlya nem lenne.
– Segíthetek, Pista bá’?
– Jaj, fiam… te vagy az egyetlen, aki mindig megáll.
– Áh, ugyan már. Ha tudok, segítek. Ez így természetes.
A busz persze elmegy közben. Márton vállat von.
– Sebaj. Futok egyet. – mondja, és elindul gyalog.
A munkahelyén, egy raktárban, már várják a kollégái. Ketten röhögnek rajta.
– Nézd már, itt a nagy Marty! Megint elkésett? – Biztos megint valami öregasszonyt cipelt a hátán!
Márton csak mosolyog.
– Ha ti egyszer olyan erősek lennétek, mint én, talán ti is segítenétek másoknak.
– Erősek? Mint, Te? – röhög az egyik. – Te csak egy nagy darab hülye vagy, Marty.
A többiek nevetnek. Márton nem annyira találja viccesnek, de nem szól semmit. Csak csendben elszívja a szivarját, és nekilát a munkának. A nap végén, amikor már mindenki hazament, ő még ott marad, hogy megjavítson egy targoncát, amit mások elrontottak. Nem kér érte túlóra pénzt. Nem kér érte köszönetet. Csak dolgozik. Csendben. Kitartóan. Mikor végzett a javítással, össze készülődik és elindul hazafelé. Ahogy kilép a raktárból, az ég hirtelen elsötétül. A levegő megfagy. A világ körülötte elmosódik. Márton megáll, és halkan morog:
– Na ne már… most komolyan? Még egy napot se lehet normálisan végigcsinálni?
...Eközben a föld minden pontján egy rettentően furcsa esemény kezd kibontakozni...
Úgy tűnik a rituálé robbanása nem állt meg Zekayen határainál. Valami megmagyarázhatatlan módon a tér szövete megrepedt. A repedések pedig átsiklottak a világok közötti semmibe, és elérték a Földet — egy olyan helyet, amely nem volt felkészülve a mágia érintésére. A titokzatos varázslat hatására zselészerű átlátszó kis zöld buborékok jelennek meg a föld különböző pontján. Az emberek, akik látják, kezdetben értetlenül és félelemmel nézik a különös jelenséget. A zselészerű buborékok halk zümmögő hangot árasztanak ki magukból, miközben eleinte lassan, majd egyre gyorsló terjedéssel növekedni kezdenek, és pillanatok alatt magukba szippantva egy-egy áldozatot.
USA – New York (UTC–5), 2056. március 13., 16:12
A Times Square-en emberek ezrei álltak meg, amikor a levegő vibrálni kezdett. Egy nő sikoltott, amikor egy buborék körbezárta a férjét. Egy taxisofőr próbálta kirángatni az utasát, de a keze átsiklott a zselés felszínen. Tíz másodperc múlva a buborékok felrobbannak — és az emberek eltűntek.
Brazília – Rio de Janeiro (UTC–3), 2056. március 13., 18:12
A tengerparton futók álltak meg döbbenten, amikor a víz fölött zöld fények jelentek meg. A buborékok a hullámokból emelkedtek ki, és magukkal ragadták azokat, akik túl közel merészkedtek. A homokban csak nyálkás, bűzös foltok maradtak.
Dél-Afrika – Johannesburg (UTC+2), 2056. március 13., 23:12
Egy éjszakai busz utasai sikoltozva próbáltak menekülni, amikor a buborék átszakította a busz oldalát. A sofőr még fékezni sem tudott. A jármű üresen gurult tovább, majd nekicsapódott egy lámpaoszlopnak.
Kobayasi Sora – Japán
2056. március 14., 06:12
Sora épp Tanaka úr generátorát vizsgálta a bolt mögött, mivel tegnap nem sikerül a végére érni ezért már kora reggel ezzel kezdte a napját. A kezében egy csavarhúzó, a szájában egy halk sóhaj.
– „Ez a generátor egyszer megöl…” – morogta mosolyogva.
Ekkor furcsa fény villant a háztetők fölött. Zöldes, vibráló, idegen.
Sora felnézett.
– Mi a…?
A buborék hangtalanul ereszkedett le. Először csak a fényét látta. Aztán a rezgést érezte a mellkasában. A levegő hirtelen megnehezedett.
Sora hátralépett, de a lába nem mozdult. A testét valami láthatatlan erő emelte meg.
– Várj… mi történik?!
A zselés gömb körbezárta. A világ elmosódott. A hangok eltűntek, egy pukkanás, és Sora felszívódott a semmibe.
Adrian Clarke – London
2056. március 13., 21:12
Adrian még mindig remegő kézzel állt a járda szélén, miután a bandatagok eltűntek a ködben. A bűntudat fojtogatta. A hideg levegő csípte a tüdejét.
– „Miért vagyok ilyen? Miért nem tudok egyszer igazat mondani…” – suttogta. Miközben ezen elmélkedett egy halk, zümmögő hangra lett figyelmes, mintha valaki a fülébe suttogna, de mégsem emberi. A köd mögül előbukkant egy fénylő, zöldes gömb. Adrian hátrált.
– Ne… ne már… ez mi a franc?!
A buborék hirtelen megnyúlt, mintha érzékelte volna a félelmét. A rezgés erősödött. A levegő megfagyott. Adrian futni próbált, de a lába nem engedelmeskedett. A gömb körbezárta. A teste lebegni kezdett.
– Nem akarok meghalni! – kiáltotta.
A hangja eltorzult, majd eltűnt a zselés masszában.
Márton „Marty” Kovács – Budapest
2056. március 13., 22:12
Márton épp a raktár kapuját zárta be, amikor az ég hirtelen elsötétült. A szivar füstje megállt a levegőben, mintha az idő is megdermedt volna.
– Na ne már… most komolyan? – morogta mialatt egy hatalmas, zöldes fénygömb ereszkedett le a parkoló fölé. A fény vibrált, mintha élne. Mintha figyelne. Márton ösztönösen előrelépett.
– Hé! Van ott valaki? KI a fasz szórakozik? Gyere ide, és helyrepofozlak, gyorsan!
A buborék hirtelen megindult felé. Márton felemelte a kezét, mintha meg akarná védeni magát — vagy bárkit, aki mögötte állhatna.
– Állj meg! Ne gyere közelebb!
De a gömb nem állt meg. A rezgés olyan erős lett, hogy a föld is beleremegett. Márton teste megemelkedett, mintha egy láthatatlan kéz ragadta volna meg.
– Mi a jó…?! – kiáltotta, de a hangja elhalt. A buborék bezárult körülötte. A világ elsötétült.
...A Föld csak kapkodta a fejét, hogy hová tűntek az emberek. Zekayen pedig csak mosolygott a sötétben, mert tudta áldozatai épp most zuhantak bele a világ legrosszabb helyére. A káosz már éhesen várta őket...
